„Két héttel az első forduló előtt a Kispest elvállalta az Intertotó Kupában való indulást, pedig tudni lehetett, hogy Kazahsztánba kell utaznunk. Ezzel klubunk a Liga Kupa-győztes Fehérvár, az Újpest és a Kaposvár meghőkölése után megmentette labdarúgásunkat egy újabb szégyentől. Egy gyors körtelefon után kiderült, hogy négy ember vállalni tudja az utazást, vagyis hogy mi leszünk az első magyar tábor, amelyik képviseli magát az ázsiai országban (a fehérváriaknak kimaradt ez a túra).
Közben kaptuk a hírt, hogy ráadásként nem Almatyban, hanem a
kínai határtól 100-150 kilométerre lévő Taldikorganban lesz a mérkőzés. Hiába, az UEFA illetékesei arra felé járva (ha egyáltalán ott voltak) nem olyan kukacoskodóak, mint a budapesti látogatások alkalmával.

Két nap alatt beszereztük a repülőjegyeket, és indulhatott a harc a vízumért a Kazah Nagykövetségen. Segítőkészek voltak, de így is szinte az utolsó pillanatig izgulnunk kellett, hogy megkapjuk-e a szükséges papírokat. Háromszor látogattunk el a Kapy
utcába, végül három nappal az indulás előtt vált biztossá, hogy mehetünk.

A mérkőzés előtti napon, szombat reggel vágtunk neki a Budapesttől légvonalban talán legtávolabbra eső „európai” helyszínnek. A 4800 kilométeres oda út első szakaszában Kijevig jutottunk, ahol a 11 óra várakozást egész tartalmasan elütöttük.
Helyi idő szerint este tízkor indultunk tovább Almatyba, ahova öt óra alatt jutottunk el. Kazah idő szerint reggel 6 körül érkeztünk meg ( 4 óra). A reptéren már várt ránk Jura, a taxis. A kazahsztáni magyar konzul segítségével előre leszerveztük, hogy ő visz el minket előbb a szállásra, majd az Almatytól 260
kilométerre fekvő Taldikorganba. A kommunikáció meglehetősen nehéz volt a recepción, mivel az angol nyelvtudás hiánya mellett az eszük sem vágott a hölgyeknek.

Végül 8 körül elindultunk Taldikorganba. Az út java részét sivatagban, és kisebb hegyeken tettük meg, végül délután 1-re érkeztünk meg a célállomáshoz. Egyből megnéztük a stadiont, majd nyakunkba vettük a 120 000 lakosú várost. Betonutak nem
nagyon voltak a járdán, de viszonylag kultúráltan lehetett közlekedni. Némi ebéd után néztünk, amit utólag jobb lett volna kihagyni. Az amúgy elegáns légkondicionált étteremben húslevest kértünk, meg húst krumplival, amiből egy tányér chips, meg
krumplileves lett. Végül kaptuk a számlát. Inkább nem erőltettük a folytatást. A maradék időt egy jurtában ütöttük el iszogatással, majd egy órával a kezdés előtt érkeztünk vissza a stadionhoz. A Zsetiszu egyik embere hozzánk csapódott, aki kicsit beszélt angolul, és segített sálat szerezni. Aztán a VIP-be akart minket invitálni, de mi inkább kihagytuk a közös meccsnézést tulajdonosunkkal, és a második szinten táboroztunk le. A stadion csupa műanyag székből állt, 5000 férőhelyes lehetett. 3000 néző volt a meccsen. Nekik is van tulajuk, akinek a képe kint van a stadion egyik falán. Reméljük, senkinek nem tetszett meg az ötlet a magyar küldöttség tagjai közül. Rengeteg rendőr és mintegy 150 katona vigyázta a rendet. Mi amúgy emberünknek köszönhetően ki-be járkálhattunk üvegekkel, meg palackokkal, meg saslikos nyársakkal. A meccsen nem volt különösebb szurkolás, valóban katonás volt a rend, picit talán nyomasztó is volt a légkör.

Szünetben a mosdóban rajta kaptuk a kazahok szakmai stábját egy kis dohányzáson. Eléggé megrezdültek, amikor benyitottunk, valószínűleg azt hihették, hogy az UEFA-ellenőr nyitott be. A csapat szemmel láthatóan örült, hogy megjelentünk, akárcsak mi. A végén megköszönték a bíztatást. Csábi József érdeklődött, hogy miként érkeztünk, a mindenható UEFA-ellenőr persze egyből jött pattogni, hogy „no contact”. Amúgy a fél stadion minket nézett, páran még közös fotót is készítettek velünk, meg
ruhákat akartak cserélni.

Meccs után indultunk vissza egyből a szállásra. Visszaúton majdnem kifogyott a benzinünk, Jura egy zárva lévő kúton dudált be végső elkeseredésében. Szerencsére aludt egy ember a bódéban, így megtankoltunk. Utána 140-el nyomott egy diadalmenetet az autópályának nevezett murván.

Másnap másfél óra tárgyalás után sikerült kifizetnünk egybe a szállást, elkerülendő azt, hogy minden reggel 7.30-kor felverjenek minket fizetés céljából. Ezek után megnéztük a várost. Elég messze laktunk a központtól. Értékelhető tömegközlekedés híján stoppoltunk, és átlag két perc után meg is álltak nekünk az autósok. Általában 1300 forintnak megfelelő összegért vittek minket 15 kilométert. A benzin ára 130-140
forintnak felel meg. Almaty (korábbi nevén Alma Ata) jelképe nevéből adódóan az alma (a konzul fordítása szerint alma atyja). A városban jellemzőek az ócska panelházak, vannak lehangoló részek, de amúgy látszik a városon a gyors fejlődés, és némi
fényűzés is tapasztalható. Sok a monumentális -főként kékes- kupolás épület, nem beszélve az óriás méretű emlékművekről. Európai szemnek furcsának, nevetségesnek, esetleg primitívnek, vagy ötlettelennek, pozitív hozzáállással érdekesnek tűnhetnek
ezek az építmények. Almatyban, és a fővárosban Asztanában 1,5 millióan, illetve 700ezren élnek, a többség az olajnak köszönhetően igen jól. Az ország többi részén viszont nagy a szegénység. Az átlagkereset 60-70ezer forintnak megfelelő tenge. Az utcákon terepjárók (köztük kirívóan sok Lexus), Audik, Mercedesek, és húsz év körüli egyéb „nyugati” autók járkálnak. Az emberek között a sárgáktól az egészen európai arcokig mindenféle található vegyesen. Mi azért kiríttunk a ruházatunkkal,
általában meg is néztek minket mindenhol. Az helyiek kedvesek, és a maguk módján segítőkészek. A lányok és nők különösen mosolygósak voltak. Rendkívül sok a csecsemő, és az egészen kicsi gyerek, ami vélhetően a rohamos fejlődésnek tudható be.

Késő délután személyesen találkoztunk a konzullal. Mondani sem kell, hogy egyből kiszúrt minket a találkozó helyszínén. Elvitt minket libegővel egy szép kilátóra, majd vacsorázni invitált. A kilátóban szintén készült közös fotó két kis sráccal.
Volt egy Beatles emlékmű is a Kok Tobe hegyen. Ez az első Beatles emlékmű a világon. Sir Paul és társainak szobrai egy padon ülnek, illetve állnak körülötte, és az ő zenéjük szól diszkrét hangerővel. Furcsa, hogy a kazah lányokról nem énekelnek a
Back in the U.S.S.R. című számukban. Ezután a kínai étteremben ettünk egy jót. Itt láttuk az első négert Kazahsztánban, aki egyből le is rántotta a konzult egy sörre.

A harmadik napon a közel 3500 méter magas Csimbulak hegységbe vitt minket Jura, aminek egyes részei Erdélyhez hasonlíthatóak talán. A legmagasabb hegycsúcs 5000
méteren van, itt némi hó is látható volt, de oda már csak a hegymászók merészkednek. Kazahsztánba amúgy évente 2 000 000 turista megy (Magyarországra évi 40 000 000 érkezik), ebből 200 a magyar. Ők javarészt horgászni érkeznek erre. Ezen a napon meglett az első áldozatunk, egyik emberünk igencsak rosszul lett a helyi koszttól. Szerencsére másnapra kiheverte. Ráadásként elveszett az egyikünk összes valutája.

Az utolsó napon ismét stoppal mentünk be a városba. Megnéztük az állatkertet, és a Zöld Piacot, ahol cigit és egyéb szuveníreket vettünk. A cigi 70 és 200 forint között mozog. A vízum intézésekor elég rossz dolgokat hallottunk Kazahsztánról az ott olajfúróként dolgozó magyaroktól. Nos, amiket mondtak, abból semmi sem igaz
Almatyban, meg Taldikorganban. Vagy nagy szerencsénk volt. Azt mondták, hogy rosszindulatúak a kazahok, bárkit leszúrnak, meg hogy nem lehet inni, mert bevisz a rendőr és leborotválja a fejünket büntetésből. Ehhez képest senki nem mordult ránk,
és inni is simán lehetett az utcán. A boltban sem próbáltak átvágni, és a fuvarozóinkkal is normálisan meg tudtunk egyezni. A klíma hasonló volt, mint itthon. Zárásként még egy ember elrontotta a gyomrát, egy harmadiknál meg itthon kezdődtek a
gondok. Mostanra már mindenki jól van.

Visszafelé együtt jöttünk a Zsetiszu játékosaival és vezetőivel. Ha a meccs nem is, Budapest remélhetőleg legalább annyira tetszett nekik, mint nekünk Kazahsztán.”


Minden elismerés a négy őrültnek, hogy ezt a lehetetlen távolságot vállalva kitűzték csoportjaik és a Kispest zászlaját a „világ végén”! Köszönjük nekik, mindörökké ULTRAS!

Csak a Kispest